Az örökös

A csarnok kiállító termek felöli része, három lépcsővel magasabban volt mint a hall többi része. Pont annyival magasabb, hogy ülve is rálehessen látni a terem alacsonyabban lévő kétharmadára. Úgy tervezték az épületet, hogy ez a magasabb rész  uralja a teret. Mint egy fehér és fekete márvány hajótat, ahol a fal mellett végig fehér szatén terítős asztalokról kristálypezsgőspohár piramisok szórják szét a fényt. Aranyló csillogás...

A Cavalieri testvérek két aranyozott, vörös bársonnyal bevont, díszes faragott karosszékben foglaltak helyet a másik oldalon. Nehéz, gazdagon díszített hivalkodó, de mégis elegáns darabok voltak. Helyük pontosan meg volt tervezve, egymástól egy lépésre, egy árnyalatnyit egymás felé fordítva a lépcsőtől hátrébb, hogy szolidan, de egyértelműen jelezve hogy ez  a főhely. Ráláttak a teremre, és azokra, akik érkeztek, hogy elvegyenek egy poharat, hogy üdvözöljék velük őket. Az köszöntésükre érkezők a  másik oldalon sétáltak fel a lépcsőn, és azonnal nem lehetett feléjük fordulni az asztaloktól, hanem pár lépéssel át kellett sétálni a másik oldalra és várni kellett hogy sorra kerüljenek.

Nem mindenki részesült ebben a szerencsében nem mindenkinek volt ez megengedett, az sem, hogy felsétáljon erre a márvány fedélzetre.

Don Francesco és Don Bastian mellett unokaöccsük állt, Sandro.

 Magas fiatal férfi, sötét hajjal,  enyhén borostás, kicsit ragadozó madár benyomású arccal. Napbarnított bőrével, hátrafésült és aprólékos gonddal beállított hajával igazi karakteres férfi volt. Címlapokra termett megjelenés. Nagybátyjaival szemben ő sokat is szerepelt társasági vagy divatlapokban, élvezte a csillogást. Megjelenése minden társasági eseménynek emelte a fényét, a legkívánatosabb agglegény címét hosszú éveken keresztül mindig neki ítélték az előkelő élet hölgyei. 

A két Cavalieri testvérnek minden megadtatott az életében. Pénz, sikerek, hatalom, elismerés, minden, kivéve egyet, a gyermekáldást. Fiatalon nem foglalkoztak a családalapítással, dolgoztak, habzsolták az életet, két végén égették a gyertyát.

Később ugyan többször is házasodtak mind a ketten, de nem született gyermekük,Nem születet balkézről sem gyerek, pedig barátnők, mennyasszonyok, alkalmi kapcsolatok tömege állt mögöttük.

Húgúk fiát születésétől a tenyerükön hordozták, és amikor letettek arról, hogy saját gyereknek adják át a nevüket, fiuk és örökösükként kezdték bevezetni a családi birodalom vezetésébe Sandro Casiraghit

Ő  állt mellettük most is. Lazaság lengte körül. A magas jóképű gazdag emberek magabiztossága. Ő nem viselt szmokingot csak egy elegáns kézzel szabott, két gombos mélykék öltönyt, királykék nyakkendővel.   

Egyenes tartással állt, egyik keze nadrágja zsebében, a másikban pezsgőt tatot. Maga volt a stlíusos lezser, sportos tökéletes megjelenés. Mint egy címlapfotó egy divat magazinból.

Ahogy a két öreg közelségében viselkedett, egyértelművé tette annak is, aki nem tudta volna, hogy ki ez a jóképű fiatal férfi.  Ő az „örökös”, az új főnök. Ezt az öltöny viselés is jelezte, hogy nem egyszerű halandó, neki nem kell szmokingot viselnie. Bár így is elegánsabb volt a legtöbb megjelentnél.

De ismerték, tudták, hogy valójában egy ideje szinte ő vezeti a birodalmat. Aki köszöntötte az öregeket, az rögtön a következő szavával neki is köszönt.

Népszerű, okos, kellemes alak, nagyon gyakran mosolygott, imádták a nők.

Egy rossz tulajdonsága volt, nem tűrt meg vetélytársat.

Sandro észrevette a lányt, már akkor,  amikor belépett a terembe. Kísérte a szemével a teremen át, látta a Svéddel beszélgetni, és most megvárta, amíg Bella üdvözli az öregeket és beszél velük is pár szót.

Közben nyíltan mosolyogva nézte nem titkolta hogy várja a lány, de nem erőltette hogy azonnal megkapja ő is a köszönést. Neki Bellától több járt, mint egy egyszerű üdvözlés. Ez is természetes volt neki.

Bella láthatóan a két Donhoz is közel állhatott, mert nem csak az üdvözlést fogadták tőle, hanem kedélyesen mosolyogva elbeszélgettek vele. A legtöbben pedig csak egy „isten hozott” és „örülök hogy eljött”-et kaptak,Bela  sok kedves szót és mosolyt.

• Ciao Bella! Gyönyörű vagy! - bókolt amikor a lány hozzálépet, széles mosollyal.  
• Hogy vagy? - Tényleg figyelmes volt, nem csak üres kérdés volt,  A pezsgőt messzire eltartva ölelte másik kezével magához a lányt.

Figyelmes és  magabiztos. Az ölelés is egy  egészen rövid idővel tovább tartott mint másoknál. De ezt senki nem vette észre. Tudta, hogy a lány is kedveli őt. Nála természetes volt, hogy kedvelik a nők, ezért nem nagyon foglalkozott azzal, hogy a kötelezőnél több figyelmet fordítson a hölgyvendégekre.

De a lánnyal más volt…

Volt köztük egy erős vonzalom. Amikor két szép ember vonzódik egymáshoz…

Barátok is voltak, a közös eseményeken sok időt töltöttek együtt. A pletykákat az egymással szembeni figyelmük indította el. Mások is észrevették vonzalmukat, a lány rajongó pillantásait és bele is láttak mindent.

Az csak további szította a pletykákat, hogy gyakran  jelentek meg ugyan azon az eseményeken, partikon. De ez nem volt csoda, és nem volt véletlen sem. Bella a család egyik nagyon fontos alapítványát vezette, Sandro pedig mint a cég képviselője sokszor kötelezően ott kellett hogy legyen

Ha pedig együtt voltak, akkor egymás társaságában voltak.

Két független szép ember…

De megmaradtak egymásnak, mint ígéret és vonzalom.

Egy olyan emberrel, mint az ifjabbik Casiraghi nem egyszerű. A hatalom, a jóképűség,  a megkérdőjelezhetetlen intelligencia hideggé, rideggé é tudta tenni. Ezek a pillanatok akadályozták meg a lányt, hogy végletekig beléhabarodjon.

A város legkívánatosabb agglegényébe volt.

Sandro uralta a megbeszéléseket, még azokat, is ahol jelenvoltak a nagybátyjai is. Született vezető volt. Mostanra pedig tapasztalt vezető is.

Az utóbbi időkben a   Tisztelet társasága ügyeinél is megjelent, hátrahúzódva csak szemlélte a történéseket, majd a legváratlanabb pillanatokban vette át a kezdeményezést. Ezt a két Don nem mindig nézte jó szemmel. Neki ő az örökös volt, makulátlan hírűnek  kell maradnia. Ezekre az üzletekre neki nem lehet szüksége. Ők már mindent elintéztek. És ha mégis kell segítség, akkor majd ők intézkednek!

Sandronak távol kell maradnia ezektől az emberektől. Nem érti őket, nem érti ezeket az embereket.

A Tiztelet társaságával szemben nem engedhette meg magának a fölényességet, vagy a hányaveti viselkedést.

Itt tradíció volt, és egyben az egyetlen soha nem szem elől téveszthető dolog a tisztelet…

Aki elvesztette, nem adta meg az könnyen mindent elveszthetett. Az életével együtt.

A Donok megkövetelték ezt, és az embereik is elvárták ezt.

Sandro nem ilyen tisztelet teljesen intézkedett. Ő magától értetődőnek vette, hogy ezek az ügyek is az övéi ő parancsol.

Izgatta ez a világ. Akarta ezt is.

Ez is az övé volt. Ki merne mást állítani?

Tudta hogy nagybátyjai már a legtöbb főnöknek átadták a cégeket, ahogy a régi megállapodásaik szóltak.  de nála akkor is ezek az emberek a család alkalmazottai voltak.

Egy egy megbeszélésen máris érződtek konfliktusok, feszültség volt…

• Később átmegyünk a Házba?
• Oda nem! - mondta határozottan a lány.
• Az esküvőmre sem jöttél, mert ott volt. Ne legyél gyerek! Kinek hiszed el, ha nekem nem, hogy, nem volt Antónió keze benne abban ami történt.